• Apor Elemér - A szarvaskői állomáson
  • Mester Györgyi - Csipkebogyó
  • Csatáné Bartha Irénke - Rege a vár alatt (Patinás gondolatok Szarvaskőről)
  • Salló Zoltán - Szarvaskő mondája
  • Veliczkiné Csák Judit - Szarvaskői csodák

 

 

Apor Elemér

A szarvaskői állomáson

 

Szinte omlik a sziklás oldal

és vele a nyár melege

oly meredeken torpan le itt

a kis állomás elibe.

                        

Gyökér dagad ki, szét a sziklán

fa nőtt rajta, sok furcsa fa

oly erősen fogja a partot

mintha zuhanót tartana.

 

Különös kép, ahogyan nézem

és eltűnődve gondolom

a fák fogják-e ezt a dombot

vagy inkább a fákat a domb?

 

Így, egymást tartva szépek ők

a szívem velük lesz tele.

A fát a szél azért nem törte ki

a földet a víz azért nem mosta le.

 

Vonatra várva ott ülünk

mézízű szélben, csendesen

a fákat nézem, aztán téged

és lassan a kezed keresem.

 

Így tartjuk egymást mi ketten is

mint az a föld és az ág.

ahogy a domboldal a fákat,

ahogy a domboldalt a fák.

 

 

MESTER GYÖRGYI

Csipkebogyó

 

A monda szerint, Szarvaskő település nevét a várhegy szikláról kapta, amelyről egy kutyák által űzött szarvasbika, menekültében, halált megvető bátorsággal, inkább a mélybe ugrott, mintsem hogy megadja magát üldözőinek, és elveszítse a szabadságát.

Hogy hogyan is történt valójában, most elmesélem.

A szarvasok vezére, a méltóságot parancsoló megjelenésű, hatalmas agancsú bika az ünővel és két legfiatalabb utódjával legelészett az árnyas fák övezte tisztáson.

Az erdő mélyén békében éltek, soha embert még csak nem is láttak. Otthonuk közelségében két napnyi járóföldre se volt település, melynek lakói akár élelemszerzés, akár a vadászat szenvedélye miatt, háborgatni akarták volna őket, vagy az életükre törtek volna.

Ugyan a csorda öregjei mesélték, hogy valamikor, réges-régen, az ő erdejükben is jártak puskás emberek, akik hatalmas, robbanó hangok és kurjongatás közepette, megsebesítették néhány társukat, majd a földre hanyatló állatokat eltüntették – de ezek a mesék csak arra voltak jók, hogy a fiatalabb állatokat óvatosságra intsék, ne merészkedjenek ki a nyílt térségre, maradjanak az erdő védelmet, biztos búvóhelyet nyújtó sűrűjében.

Maga a vezér se találkozott még emberrel. Mit is keresett volna itt a sima bőrű, ahol csak patás, szőrös, meg csúszómászó lények fordultak elő. Ezek tudtak itt megélni, az ő otthonuk volt az erdő, őket etette, védte, lehetőséget adva arra, hogy utódaikkal benépesítsék ezt a vadregényes világot.

A vezér szeretetteljes szemmel, lopva nézegette az övéit. Milyen fejlettek, erősek, egyben kecsesek, a fiatal borjú, meg a kis bika. Nem ők az első leszármazottai, számos utóda élt erdőszerte, akik valószínűleg érezték még a nagy család laza kötelékét, de talán már nem is tudták, hogy őhozzá tartoznak, neki köszönhetik a létüket.

A zsenge fű csiklandozta az orrát, jólesőn harapott belé, s míg fogaival őrölte, gyönyörködött az erdő szépségében. Milyen pompás nagy fák alkotják a mi országunkat – gondolta. Délceg, termetes óriások. Jó közöttük élni, kóborolni, megbújni. Ők mindig biztonságot nyújtanak, rájuk lehet számítani.

Míg ezek a kellemes gondolatok kószáltak a fejében, váratlanul rossz előérzete támadt. Talán a hang, ami szokatlan volt, s megbolygatta az erdő békés csendjét. Mintha valami feléjük csörtetett volna, megzörrentek a bokrok, ropogott az avar, törtek a száraz gallyak.

Az ünőt és a kicsiket azonnal figyelmeztette a veszélyre. Lehet, hogy alaptalan a sejtése, de az is megeshet, hogy az életük múlik az ő óvatosságán.

Halkan jelezte az övéinek, vonuljanak vissza, arrafelé, amerről jöttek, ami szokásos búvóhelyük, mondhatni állandó otthonuk volt.

Amikor szerettei eltűntek a szeme elől, előbbre merészkedett. A zajok felerősödtek, az avar ropogása egyre hangosabb lett, a veszély közeledni látszott.

Amikor feltűntek az első kutyák, nem ijedt meg, inkább csak elcsodálkozott. Ilyen élőlényeket még sohasem látott, de az acsargó pofákból, a kimeredő nagy tépőfogakból azonnal tudta,  joggal féltette tőlük a családját.

Felemelkedett a levegőbe, majd hatalmas ugrásokkal tört előre. Ellenkező irányba, mint amerre a családja eltűnt, hogy még véletlenül se kapjanak szagot a vicsorgó dögök, és nehogy az övéi nyomára bukkanjanak. Szinte röpült, tajtékzott, patái alatt orkánként kavargott a rőt avar, a fölszálló por pedig, szerencséjére, elhomályosította az üldözők látását, pofájukat, orrnyílásukat eltömte, prüszkölésre késztette őket.

Futott az életérét, de az üldözői állhatatosan követték, képtelen volt lerázni őket. Tudta, nemsokára eléri a Nagy Sziklát, ahol tavaszodván a csorda öregjei szoktak összegyűlni, hogy számba vegyék, hányan élték túl a zord telet, és vajon mennyi utód követi majd az ő nyomaikat, viszi tovább a fajtájuk létét.

Még nem látta a sziklát, amikor váratlanul égő, csípős fájdalmat érzett a véknyában. Nem tudta mire vélni, de sejtette, támadóitól eredhet a fájdalom, nekik köszönheti. Tehát bántani akarják, talán el is pusztítják, az életére törnek. Örült, hogy a családja nincs látótávolságon belül, ők talán nem is hallják az üldözők zaját.

Összeszedte minden erejét, és a csontjáig hatoló éles fájdalom ellenére, még jobban szaladt, még nagyobbakat ugrott, szinte nyílként szelte a levegőt. Csak egy tétova pillantást vetett a combjára, amin piros patakot látott csordogálni, önnön vérét. Hát megsebezték. De ő nem adja, nem adhatja fel. Az övéi sorsa is múlhat azon, meddig bírja még, milyen messzire képes elcsalni maga után az üldözőit.

A vére cseppenként hullott, és mindenütt, ahová csak ugrott, vörös gyöngyfüzér formájában hagyott nyomot. Végre feltűnt a szikla. Ha eljut odáig, és lesz ereje felkaptatni rá, talán nem érik utol. Mindenkinek, még az erősebb bikáknak is kihívást jelentett felhágni a sziklára, hiszen a meredek oldal éles szikladarabokkal volt teletűzdelve, s jutalmul hiába kecsegtetett békés pihenővel, ragyogó körkilátással a szélesen biztonságos, lapos tető.

Elérte. Összeszedte minden erejét, és sebesülése ellenére, felszökkent a meredek kőfalra. Lába megcsúszott, de aztán kapaszkodót talált, és megtámasztotta magát. Még egy kisebb ugrás, és biztonságban lesz.

Csak azzal nem számolt, az őt űző, könnyű testű, de izmos kutyák, vérebek módjára loholnak a sebzett vad után, s arra vannak betanítva, hogy a prédát mindenáron meg kell szerezni. Utolérték, és a falkából három is feljutott a sziklára.

És akkor ő döntött. Még sohasem kísérelte meg, de meg kellett tennie. Itt volt az idő, hogy próbára tegye a bátorságát, s saját magát megméresse. Nekiveselkedett, és azzal a lendülettel a levegőbe szökkent. Repült, hasította a levegőt, majd egyszer csak földet ért. A kutyák odafenn szűköltek, acsarkodtak, de utána ugrani egyiknek se volt mersze.

Lassan elült a zaj, a mérgelődő szavak, a csörömpölés, majd a kutyákat gazdáik magukhoz szólították. Ez a vad már nem kerül puskavégre, új préda után kell nézni.

Sebesülten feküdt egy bokor tövében, és arra gondolt, ha a szeretteinek hiányzik, nem hagyják annyiban. Megkeresik, és meg is fogják találni.

Lomha sötétség fonta körül, leszállt az éj. A fáradtsága lassan elnyomta őt is.

Hajnalodván apró, finom avarropogásra ébredt. Sajgó véknyát nyalogatva várta, mi bújik elő az oszló homályból, ellenség vagy barát. Hamarosan az övéit pillantotta meg.

Követték a vérnyomot, mely elvezette őket a sziklához. Körbejárták, megkerülték a hatalmas kőtömböt, így akadtak rá. Most, hogy az övéi közt volt, tudta, meg fog gyógyulni, rendbe jön, és felnevelheti a soron következő új nemzedéket is.

Eltelt egy év, és csodák-csodájára, a vércseppek nyomán, amerre a vezérbika menekült, apró levelű, puhatüskés, hajlékony ágú zöld bokrocskák bújtak ki a földből.

Újabb pár év múlva a bokrok kiterebélyesedtek. Tavasszal talpig virágba öltöztek, halvány rózsaszínű virág borított minden bokrot. A kecses szirmú virágokból őszre apró, vérvörös gyöngyhöz hasonló bogyók lettek.

Az úton végig, amerre a menekülő vezérbika a vérét hullatta, egy sor csipkebogyó bokor bújt ki a földből, és egyre csak szaporodtak, szaporodtak, mindenki nagy örömére.

A bátor szarvas megőrizte a szabadságát, ezzel példát mutatott a többi állatnak is. A vérével jelölte ki a vadvilág számára a szabadság útját, és hogy ezt el ne felejtsék, emlékeztetőnek ott vöröslik minden októberben a sok-sok csipkebogyó bokor.

 

 

Csatáné Bartha Irénke

Rege a vár alatt

(Patinás gondolatok Szarvaskőről)

 

Járok a vár alatt, átélni a csodát,

s mivel a képzelet lepkeszárnyakon jár,

azon tűnődöm elmerengve,

ha e köveket faggatni lehetne,

hány szép mese, hős rege kerekedne.

Ha egyszer e falak dalba kezdenének,

dicsőségét hirdetnék Árpádnak, Edöménnek,

hírességét zengnék az Aba nemzetségnek

de vajon

megértenénk üzenetüket?

 

Csak ülök, hallgatom a csendet,

mintha bensőmben bűvös ének zengne:

hallom vágtatni azt a fejedelmi szarvasbikát,

ahogy vad üldözői elől a bércről a mélybe veti magát...

És száll a rege, hősökről mesélve,

tatár-, török dúlást megidézve,

letört zászlókról, harci kürtökről,

riadók csatazajától  részegülve.

 

És zeng a zsoltár, fohász száll,

kolostorok csendje imába karol,

a helytállásért fizetség vajon jár,

vagy annyi vér és áldozat hiába volt,

ki szót emelt s kardot, bilincset kapott?

Mennyi imádság, hány könnyes fohász,

és hiába volt a kereszthordozás?

 

De hiszem, hogy él és kivirul egy nemzet,

ki felállt haló porából Mohács után,

szól a kürt és száll az ének,

és  fészket rak a vár fokán.

Mert együtt dobban a szív,fénnyel telik a lélek,

hogy ölelkezzék harangok szaván.

 

* * *

 

Harangok szavát körbehordozza a szél,

az ösvényen szerzetesek jönnek,

a legidősebb rabságáról mesél,

s a vár alatt a szívek lantján  új rege kél...

 

  

Salló Zoltán

Szarvaskő mondája

 

Volt egyszer egy híres vadász. Ott élt fent Eged hegyének kopasz csúcsán, ahonnan beláthatta az egész vidéket. Szemmel tartott minden vadat, és amelyik elébe került, az nem menekült nyílvesszeje elől. Hajító dárdája pedig leterítette a legvadabb bölényt is. Ha ez sem volt elég, elővette csatabárdját és azzal támadt a kiszemelt zsákmányra.

Már minden vadat kiirtott maga körül, még a ragadozó madarak, a sasok is megfogyatkoztak a környéken. Amelyik még élni akart elmenekült a Bükk hegyei közé.

Ám, egy büszke szarvas ott maradt. Éber szeme, gyors futása megmentette őt a haláltól. Bízott erejében és dacolt a rettenetes hírű vadásszal. Nem félt tőle.

Azonban a híres vadász nem mondott le a büszke szarvasról. Minél nagyobbra, szebbre növekedett, annál inkább csábította, hogy egyszer már elejtse. Fente is rá a fogát, de még keményebben élesítette fegyverét a nagy találkozásra.

Egy ragyogó téli napsütésben újra feltűnt a büszke szarvas. Porzott nyomában a hó, ahogy átugrott árkon-bokron, de a vadász se maradt le, űzte ziháló lovát, hogy utolérje a vadat.

Szállt a szarvas, mint a madár, dombra fel, hegyről le, de csak érezte, hogy megroggyannak inai. Az Eger patak mentén megpillantott egy magas hegyet, gondolta, felkap arra, hátha ott el tud bújni legalább. Ahogy felért összeroskadt a fáradtságtól. Alig maradt jártányi ereje. Tudta, hogy itt a vég. Már csak könnyezni tudott, és így sóhajtott fel:

        Ki ment meg engem?

Ahogy ezt kimondta, megjelent a Havak Tündére és azt mondta:

        Ha úgy akarod, azt is megtehetem. Könnyeidből formálok egy olyan kőszobrot, hogy megszólalásig olyan lesz, mint te.

Mire kimondta ezt a Havak Tündére már készen is állt a szarvas mása fehér kőből és megfagyott könnyekből.

Felért a hegy tetejére a bősz vadász, és amikor meglátta a szoborként álló szarvast, célba vette íjával. A nyílvessző lepattant róla. Vette a hajító dárdát, az darabokra szakadt rajta. A csatabárd vasa megpendült a kőszarvason és kettétört.

A vadász rémülettől hajtva, eszét vesztve rohant le a hegyről. Ez is lett a veszte, holtan zuhant a mélybe.

Azóta is ott áll a csúcson egy hegyes sziklaorom, és a nép azt mondja róla –Szarvaskő.

 

 

VELICZKINÉ CSÁK JUDIT

Szarvaskői csodák

 

Nagy hegyek lábánál

van egy kicsi község.

Eger árnyékában

gyöngyszemnyi ékesség.

 

Szorgos népek lakják,

összetartó fajta,

megmutatja mindezt

falu arculata.

 

Itt a természet

a házküszöbig ér el.

Ki benne él s alkot,

csillagokig ér fel.

 

A múltja rögös volt

és egyik csodája,

végigmenve rajta,

megmaradt a mára.

 

Ötszázötvenkettes

Eger ostromakor

úgy tette a dolgát,

ahogy kellett akkor.

 

Szarvaskő várának

 kis katonasága

nagy erős lélekkel

hazáját szolgálta.

 

Vezérük Szalkay

oly példát mutatott,

ostrom végeztével

vitéz nevet kapott.

 

Másik csoda itt van

a jelen korában,

megláthatja bárki,

csipke fesztiválban.

 

Hétköznapi csodák:

hogy élnek, dolgoznak,

terveznek, szépítnek,

mindig munkálkodnak.

 

Átvehetnék mások is

ezt a remek módit,

éltesse az Isten

Szarvaskő lakóit!